2019. augusztus 4-én Montenegró északi részén, a Durmitor Nemzeti Parkban jártam. Az utazásból sok fénykép maradt, az emlékezet azonban válogat: leginkább a Crno jezeróra és a levegő egészen különös érzetére emlékszem. Több év telt el, mire kedvem támadt újra elővenni a képeket, ezúttal turistaként és geográfusként is, hogy megértsem, miért tesz ilyen erős benyomást a Balkánnak ez a viszonylag kis darabja.
A földrajzi képzettségnek van egy érdekes mellékhatása: a szép táj elég hamar több lesz puszta látványnál. A hegyek körvonalai mögött a kőzetek eredetét keressük, a völgy alakjában egy ősi gleccser munkáját látjuk, a tó partján pedig vízgyűjtőjén és felszín alatti lefolyásán gondolkodunk. A Durmitor szinte ideális ehhez a szemlélethez. Kis területen találkozik itt a Dinaridák tektonikai története, a mezozoós tengeri üledék, a karszt, a pleisztocén eljegesedés, a mai hegyvidéki erdő és az ember formálta táj, amely mindezekhez képest csak nagyon rövid ideje létezik.
Žabljak: üdülőhely a magas fennsíkok között
A legtöbb utazó Žabljaknál ismerkedik meg a Durmitorral. A kisváros mintegy 1450 méteres magasságban fekszik, és ma Montenegró e részének legfontosabb turisztikai központja. Üdülőhelyi múltja azonban jóval a mai hegyi szállodák előtt kezdődött. Már a második világháború előtt érkeztek ide utazók a Jugoszláv Királyságból és más európai országokból, a háború után pedig Žabljakot újjáépítették, és fokozatosan a hegyi és téli turizmus központjává fejlesztették [1].
A durmitori síelés története is jóval régebbi a mai turisztikai infrastruktúránál. Az első szervezett síelőcsoportok már az 1920-as években megjelentek Žabljakban, a XX. század második felében pedig jugoszláv szintű versenyeket rendeztek itt, és állandó sportinfrastruktúra alakult ki [2]. A hagyomány megmaradt: a Savin kuk lejtőin különböző nehézségű pályákkal működik síközpont [3]. Így ugyanaz a domborzat nyáron zöld magashegyi rétek, fenyőerdők és csupasz mészkő vidéke, télen pedig sípályák tája lesz.
Engem azonban hamar az üdülőhely történetén túlmutató kérdések is érdekelni kezdtek. Az egyetemen a paleogeográfiát Nyikolaj Grigorjevics Ciberkin, a Permi Állami Egyetem Természetföldrajzi és Tájökológiai Tanszékének docense tanította nekünk [4]. Előadásai itt egészen más megvilágításban jutnak eszembe: a térképek és a múlt rekonstrukciói helyett olyan módszerként, amellyel a mai tájat az azt létrehozó folyamatok sorrendjén keresztül olvashatjuk.
A paleogeográfia arra szoktat rá, hogy a Föld felszínét ne mozdulatlan díszletként nézzük. A mai szárazföld egykor tengerfenék lehetett, a jelenlegi völgy eredete és szerepe többször változhatott, a növényzet pedig már kész domborzatot foglalt el, amelynek története jóval a mostani ökoszisztémák előtt kezdődött. Az orosz paleogeográfiának nagy hagyománya van; egyik klasszikus egyetemi műve K. K. Markov akadémikus 1951-ben megjelent „Paleogeográfia (történeti földismeret)” című könyve [5]. Sok évvel az egyetemi órák után a Durmitor váratlanul e tudományág szinte terepi szemléltetésévé vált.
Hegyek, amelyek a tengerben kezdődtek
A Durmitor a Dinaridák, más néven a Dinári-hegység rendszeréhez tartozik, amely a Balkán-félsziget nyugati része mentén húzódik. A térség földtani felépítése összetett, de a hegységben nagy tömegben fordulnak elő mezozoós korú karbonátos kőzetsorozatok. Az UNESCO külön kiemeli a középső és felső triász, a felső jura és a felső kréta mészkőképződményeit, a földtani és felszínalaktani sajátosságokat pedig a nemzeti park önálló értékének tekinti [6].
Ha a földtani fogalmakat a táj nyelvére fordítjuk, lenyűgöző kép bontakozik ki. A mai hegyek jelentős részének anyaga tengeri medencékben halmozódott fel. A Dinaridák mai kutatása fejlődésüket az Adriai-mikrolemez keleti pereméhez és a Neotethys óceáni medencéinek hosszú történetéhez kapcsolja. Különböző szakaszokban riftesedés és tengeri medencék megnyílása, szubdukció, ofiolitkomplexumok kialakulása, mélytengeri üledékfelhalmozódás, majd kontinentális ütközés zajlott itt [7].
A fenyőerdő fölé magasodó szürke mészkőfalak így több, alapvetően eltérő földtani környezet eredményét mutatják. A tengeri üledékből kőzet lett, majd ezek a rétegsorok tektonikai deformációba kerültek: meggyűrődtek, áttolódások mentén elmozdultak és kiemelkedtek, az erózió pedig újra felszínre hozta őket.
Az UNESCO külön felhívja a figyelmet a Durmitor erősen deformált képződményeire, köztük az úgynevezett Durmitor Flyschre, amelynek rétegei helyenként rendkívül meredeken, szinte függőlegesen állnak [6]. A flis maga tengeri üledékes kőzetek vastag sorozata, a rétegek mai helyzete pedig már a későbbi tektonikai történetet tükrözi. Ebben az értelemben a Durmitor táját valóban földtani szelvényként olvashatjuk, csak néhány méternyi feltárás helyett egy egész hegytömb tárul elénk.
Amikor a karszt találkozott a gleccserrel
A hegyek kialakulása után domborzatukat tovább formálta a víz. A karbonátos kőzetek könnyen karsztosodnak: a víz behatol a repedésekbe, lassan oldja a mészkövet, tágítja az üregeket, víznyelőket, töbröket és felszín alatti járatokat alakít ki. Mire a jelentős pleisztocén eljegesedések bekövetkeztek, a Durmitor felszíne már a tektonika, a folyóvízi erózió és a karszt által létrehozott összetett domborzat volt.
Ezután megérkezett a jég. Predrag Đurović szerb geográfus rekonstrukciója a Durmitor pleisztocén eljegesedéséről jól mutatja a folyamat léptékét. A legerősebb azonosított glaciális szakaszban a jeges formák a hegység felszínének több mint 54 %-át foglalták el, a következő nagy szakaszban pedig körülbelül 36 %-át [8]. A jég mozgását és a gleccsernyelvek helyzetét nagyrészt a földtani felépítés, valamint a már meglévő karsztos és folyóvízi formák határozták meg.
Ez a Durmitor egyik jellegzetessége. A gleccser hosszú saját történettel rendelkező felszínt alakított át. Elfoglalta és kiszélesítette a mélyedéseket, mélyítette a völgyeket és kárfülkéket, megváltoztatta a lejtők körvonalait, visszahúzódása után pedig olyan formarendszert hagyott maga után, amelyre tovább hatott a víz, a fagyaprózódás és a karsztosodás. A Durmitor Nemzeti Park anyagai külön hangsúlyozzák a jól megőrződött glaciális formák és a fejlett, eljegesedés előtti karsztos domborzat együttesét [9].
Az eredmény poligenetikus táj, ahol számos forma eredete több folyamat egymást követő vagy egyidejű működéséhez kapcsolódik; a „glaciális hegység” vagy „karszthegység” önmagában csak részben írja le. A tankönyvben kényelmes külön tanulni ezeket. A valódi hegyekben a természet szokás szerint kevéssé törődik az osztályozás szigorával.
Crno jezero: két medence, egy történet
A Crno jezero a Međed hegytömb lábánál fekszik, és a Durmitor gleccsertavai közül a legnagyobb és legismertebb. A hegység területén összesen 18 ilyen tó található, amelyeket Montenegróban szemléletesen így neveznek: gorske oči, vagyis „a hegyek szemei” [10].
De még maga a Crno jezero is érdekesebb felépítésű, mint első pillantásra gondolnánk. Két medencéből áll: a Nagy-tóból, a Veliko jezeróból és a Kis-tóból, a Malo jezeróból, amelyeket keskeny vízi átjáró köt össze. Hivatalos montenegrói adatok szerint a Nagy-tó területe mintegy 0,338 km², a Kis-tóé körülbelül 0,178 km². A Nagy-tó legnagyobb mélysége ugyanakkor 24,5 m, a Kis-tóé pedig 49,1 m [11].
Érdekes morfometriai paradoxon adódik: a Kis-tó felszíne csaknem feleakkora, de nagyjából kétszer olyan mély. Sőt, víztérfogata valamivel nagyobb is: mintegy 4,55 millió m³, míg a Nagy-tóé hozzávetőleg 4,15 millió m³ [11]. A nevek a vízfelszín területét tükrözik, a vízszint alatti medence geometriájáról azonban semmit sem árulnak el.
A vízszint az év során jelentősen változik. Tavasszal a hóolvadás és az időszakos vízfolyások többletvizet hoznak, nyáron a szint csökken, partszakaszok kerülnek szárazra, a két medence közötti kapcsolat pedig jóval keskenyebbé válik, és bizonyos időszakokban meg is szűnhet [11]. Augusztus eleji fényképeimen jól látható a széles, szabadon álló parti sáv. Egyetlen képből túl merész volna pontosan meghatározni a tó aznapi hidrológiai állapotát, de körvonalának évszakos változásai külön megfigyelések nélkül is észrevehetők.
A medence gleccsereredete csak részben magyarázza meg a tó alakját. A mai Crno jezero karsztos hegységben helyezkedik el, ezért vízháztartása a csapadékhoz, a felszíni lefolyáshoz és a párolgáshoz, valamint egy összetett felszín alatti vízelvezető rendszerhez is kapcsolódik.
Vízrajz, amely a föld alatt folytatódik
Egy hagyományos folyóhálózatot viszonylag könnyű leolvasni a topográfiai térképről. A víz lefelé halad a lejtőn, összegyűlik a völgyekben, a magasabb részek pedig vízválasztókat alkotnak a vízgyűjtők között. Karsztvidéken ez az egyszerű logika módosul: a felszíni és a felszín alatti vízválasztók eltérhetnek, a víz eltűnik egy víznyelőben, repedések és karsztjáratok rendszerén halad át, majd másutt bukkan felszínre.
A Crno jezero ezért egy nagy hidrogeológiai rendszer elemeként is érdekes. A Montenegrói Nemzeti Parkok a tó kapcsolatát említik két nagy folyórendszer, a Tara és a Piva vízgyűjtőjébe tartó lefolyással, és bifurkációnak nevezik a jelenséget [10]. Itt a mészkőtömb felszíni és felszín alatti vízelvezetésének összetett együttműködéséről van szó, nem egy felszíni meder egyszerű elágazásáról.
Karsztvidéken a víz ilyen viselkedése alapvető jelentőségű: a felszín alakja csak részben válaszolja meg a lefolyás irányának kérdését. A felszín alatti vízgyűjtők átléphetik a felszíni vízválasztókat, az utánpótlási és kilépési területek pedig nagy távolságra lehetnek egymástól. Az UNESCO külön kiemeli a Durmitor barlangjait, föld alatti folyóit és egyes gleccsertavak karsztos vízelvezetését [6].
A partról nézve a Crno jezero nyugodtnak látszik: víz, erdő és sziklák. Hidrológiájának jelentős része azonban a hegy belsejében rejtőzik. Ez általában is jellemző a karsztra: a földrajz legérdekesebb része gyakran ott van, ahol közvetlenül nem látható.
A magashegyi Durmitor: amikor előtűnik a sziklaváz
Žabljaktól és a Crno jezerótól felfelé haladva lassan változik a táj. A fenyőerdők ritkulnak, átadják helyüket a szubalpin és alpin réteknek, feljebb pedig mind határozottabban felszínre kerül a hegység sziklaalapzata. A magashegyi övben különösen jól kirajzolódnak a meredek mészkőlejtők, a karsztos tagoltság és az egykori eljegesedés formái.
Itt válik igazán érthetővé, miért szerepel a Durmitor az UNESCO világörökségi listáján kivételes természeti szépsége mellett földtani és felszínalaktani értékei miatt is. Viszonylag kis területen glaciális és karsztos formák sorakoznak egymás mellett, mély folyókanyonok tárják fel a hegység szerkezetét, a domborzat egészének mintázatát pedig a Dinaridák összetett tektonikai története határozza meg [6].
A magashegység egy másik, a geográfus számára jellegzetes dolgot is megmutat: minden mai táj egyszerre természeti és kulturális. Tízmillió évek alatt keletkezett formák között utak és túraösvények futnak, télen sípályák működnek, nyáron legelőket használnak.
A régi fényképeken különösen feltűnő ez az együttállás. A sziklatömb és a glaciális formák óriási időléptéket adnak, közvetlenül előttük pedig teljesen hétköznapi, mai élet zajlik. Itt könnyű felidézni a paleogeográfiai szemlélet egyik alapelvét: a mai táj a földrajzi burok hosszú fejlődésének egyetlen időmetszete, nem végállapot.
Erdő a Fekete-tó körül
A Crno jezerónál a földtani táj szinte közvetlenül érintkezik az erdővel. A sötét fenyőnövényzet sűrű keretet alkot a víz körül, helyenként pedig olyan erősen tükröződik a tóban, hogy nevének eredete is érthetőbbé válik. A megvilágítástól függően a felszín kéknek, zöldnek vagy csaknem feketének tűnhet, miközben maga a víz meglehetősen tiszta marad.
Az erdő a látványon túl is hat. A tűlevelű növények biogén illékony szerves vegyületeket bocsátanak a légkörbe. Az ilyen erdőkben gyakoriak a monoterpének, köztük az α-pinén, a β-pinén, a limonén és más vegyületek; koncentrációjuk függ a növényfajoktól, a hőmérséklettől, a megvilágítástól, az évszaktól és a napszaktól [12]. Ezek az anyagok is alakítják a tűlevelek, a gyanta és a felmelegedett erdő jellegzetes illatát.
Ehhez társul a Durmitor tengerszint feletti magassága. Žabljak mintegy 1450 m-en fekszik, a Crno jezero csak valamivel alacsonyabban, a hegység magas részeinek éghajlata pedig jóval hűvösebb Montenegró tengerpartjánál [1][10]. Még augusztusban is egészen mások itt a hőmérsékleti és páratartalmi viszonyok, mint az Adriánál. Az erdő, a nyílt víz, a magashegyi domborzat és a jóval kisebb emberi terhelés egészen más környezetet hoz létre, amelyet nehéz egyetlen fényképpel visszaadni.
Talán ezért térek vissza évekkel később éppen ehhez az utazáshoz. A régi képeken ma már a mezozoós medencéket, a Dinaridák tektonikáját, a karsztot, a pleisztocén gleccsereket, a tómedence eredetét és a felszín alatti vízrajzot vizsgálhatom. Közben újra eszembe jutnak Nyikolaj Grigorjevics Ciberkin egyetemi előadásai és azok a paleogeográfiai rekonstrukciók, amelyek akkoriban számunkra főként térképeken és tankönyvoldalakon léteztek.
Itt pedig mindez egyetlen valódi tájban találkozott. Ahhoz, hogy 2019. augusztus 4-én a Crno jezero partján állhassak, jóval korábban ősi tengereknek kellett itt létezniük. A tengeri üledékből kőzet lett, a tektonikai folyamatok kiemelték és deformálták, a víz karsztos felszínt kezdett kialakítani, a gleccserek többször elfoglalták a hegyi völgyeket és medencéket, visszahúzódásuk után pedig ismét a víz lett a felszín változásának egyik fő tényezője.
A történet nagyon hosszúra nyúlt, az emlék mégis meglepően egyszerű maradt.
A Durmitorban könnyű lélegezni.